tripex

1998.Március 9.
      Tisztán vissza tudok emlékezni! Ezen a hétfői napon változott meg az egész életem, vagy azt is mondhatnám, hogy az egész személyiségem. Ami a legfurcsább, hogy kizárólag kívülről vagyok
képes láttatni magamat mintha egy percre kiléptem volna a testemből és a visszaköltözésénél valakit magammal rántottam volna.

Este van. Az apám a megszokottnál ittasabban és dühösebben érkezett haza. A bejárati ajtót nyitva
hagyva, üvöltve ordította édesanyám nevét. Hűvös szellő áramlott be a szobába, éreztem ahogyan
végig suhan a fagyos , hideg áramlat az arcomon , szinte megfagyasztva a könnyeimet. Apám
cigarettafüstös, alkoholos szagát próbálta felfrissíteni a csípős szellő azonban alul maradt. Anyám
hozzám rohant. Szorosan átölelt és védeni próbált apám öklei elől. Megvédett. Utolsó ajándéka
számomra, hogy újra életet adott és az utolsó tekintetét nekem adta. Mélykék szempárja a
hőmérséklettel együtt zuhantak a mélybe. Ekkor négy éves voltam vagyis lettünk. Azóta együtt kell
élnem egy idegennel.

      Egy testben két személy.Egy szemben két tekintet.A modern orvostudomány úgy hívja, hogy multiplex személyiségzavar .Voltaképpen két emberből állok. Egyik percben egy 24 éves érett gondolkodású férfi vagyok míg egyik percről a másikra képes vagyok átváltozni a négy éves kis Bertalanná. Nem...ez nem egy szuper képesség. Sőt! Inkább egy átok. Ha megérzem az égett dohány szagát mi keveredik a bódító ital jellegzetes szúrós,édeskés szagával, máris átveszi az uralmat . Néha napokig nem tudok visszatérni és kénytelen vagyok rábízni magamat a számomra idegen 4 éves énemre. A legrosszabb az egészben, hogy nem emlékszem semmire. Felvételekről tudom csak, hogy mit teszek ez idő alatt. És, hogy mit? Újraélem a gyermekkoromat. Boldogan játszok, mesekönyvet nézegetek és szájtátva, ragyogó szemmel fekszem nyugodtan az ágyamban. Feltehetően édesanyám bársonyos hangját hallgatom miközben felolvas a kedvenc mesekönyvemből.
A legtöbb esetben nyugodtan tölti el ezen bizonyos órákat/napokat a másik énem és ezért hálás is
vagyok. Megpróbálok mindent megtenni,hogy ne bosszantsam fel. Lehet, hogy hülyeség és ennél a
percnél döntöttél úgy, hogy teljes mértékben bolond vagyok, azonban itt jön az a bizonyos DE! De
néha nem a boldog napokat élem át hanem azt a hűvös,borongós napot. Ez az egy közös kapocs a
másik Énnel. Ez az egy amire emlékezni tudok. De miért?! Miért nem emlékezhetek a szépre?! Miért
nem élhetem át mikor anyu álomba ringatott? Miért nem tudom felidézni anyu  illatát és
miért nem tudom megakadályozni? Talán ha ezen kérdésekre választ kaphatnék akkor lehet, hogy
én is tudnék élni.
      Mikor visszatérek a hétfői napról a jelenbe az az érzés leírhatatlan de megpróbálom mégis
körülérni. Túlérzékennyé válok. És itt ne úgy értsd, hogy egy rossz szó után megsértődöm , hanem
érzem ahogy áramlik a vér az ereimben. Érzem a súrlódás keltette hőt ami gyorsan áramlik szét az
egész testemben. Érzem ahogy a fény eléri az íriszemet és az idegpályámon végigfutnak az
információk melyek úgy érződnek mintha áramütés futna végig minden porcikámon. Mindezt kíséri
egy belső fájdalom amit képtelen vagyok szavakba önteni . A testem ájulással védekezik. Szépen lassan elsötétül minden abbamarad a fájdalom és vele együtt a történetem.